Egy este belém hasított az ötlet hogy kéne igazi, filmes kép a leánygyermekről is. Nem gondoltam mekkora szívás lesz, mert például mire ilyenkor télen hazaérek, már sötét van. De ez volt a legkisebb baj.

Első nap:

Gyerek békésen szundít a rácsok mögött, álmában még tán mosolyog is. Ideális alkalom egy képhez, így jó ötletnek tűnt átcipelni a statívot, Gólemet, fénymérőt, és minden egyéb kacatot a hálóba. Állvány felállítva, objektív kiválasztva, expo adatok kiszámolva. Aztán amikor nagyjából minden megvolt, rájöttem, hogy félhomályban bajosan lehet élességet állítani. A szemeim majd' kigúvadtak, de végül csak összejött ez is. Tükör felcsap - erre szerintem a szomszédban is összefutottak - gyerek boldogan nyög egyet és átfordul a túloldalra. Apa döbbenten néz a kicsi lányára, hogy ezt most miért kellett, majd lábujjhegyen összepakolja a szettet és elkullog fürdeni, fogat mosni és aludni. Majd holnap.

Második nap:

Rozinak alaposan elhúzódott a délutáni alvása, és még este tízkor is az ágyunkon hortyogott. A nagy ágyon jóval könnyebben hozzá lehet férni, mint a rácsos ágyban, így ismét összerámoltam a zsebgépet. Már a felállítás sem volt problémamentes, hiszen a szivacson nem igazán könnyű stabilra belőni az állványt. A tegnapihoz képest itt valamivel több fény volt, így az élességállítás gyorsabban ment, de a 4 másodperces záridő aggasztó. Pláne a tegnapi mozdulás miatt. De szerencsére ma tovább jutunk, a tükör felcsapás után félve nézem a kiscsajt, aki nem mozdul. Mehet a kép gondolom, meg is nyomom a távkioldót, a zár a korábbi fémes csattanásnál jóval halkabban nyit, de Rozi sóhajt egy nagyot, lőttek ennek a képnek is. Elkezdek összepakolni.

Aztán lesz ami lesz alapon lefektettem a Gólemet a szivacsra - amúgy is jobban tetszett az a beállítás - és megpróbáltam még egyszer. Lehet, már megszokta a füle mellett csattogó masinát, mert ezúttal meg sem rezdült. Boldogság.

Szerző:Földes Attila